A megszokott az igazi

Ma végre rászántam magam, hogy kipróbáljam azt a híres-neves házi légycsapdát, amit minden anyuka megoszt a Facebookon, sőt, már szinte úgy éreztem, ciki vagyok nélküle. Elkészült, kitettem, büszke voltam… majd egész nap egyetlen árva légy sem szállt bele. Egy se! 😅

Aztán kicsit gyanússá vált a dolog, mert nemcsak a csapdám volt üres, de a terasz is légymentes volt délelőtt. Már kezdtem elhinni, hogy a citromos-teafaolajos-alkoholos permetem tényleg csodát tett. Aztán délután elállt a szél... és mintha egy titkos légyhíradóban bemondták volna: "Itt az idő!" – ellepték a teraszt. Pont úgy, pont ott, pont annyian, mint mindig. A csapdámat pedig úgy kerülték, mintha ott se lenne. 😂

Elindultunk az esti sétánkra – de most kicsit nagyobbra terveztük, mint szoktuk. Úgy voltunk vele, mi lenne, ha egyszer nem csak a megszokott körre mennénk? Biciklire pattantunk, és elindultunk „kitekerni a világból”.

Nagyjából... az első játszótérig jutottunk. 😅

Mondtam is magamban, hát jó, legyen, legalább addig is fellélegezhetek egy kicsit – gondoltam én. De persze nem így lett.
Már az első percben háromfelől jöttek a szokásos hívások:
„Anya nézd!”
„Anya gyere!”
„Anya segíts!”
És közben kétpercenként a kérdés:
„Mikor megyünk már haza?”
„Mikor indulunk az esti sétára?”
De hát ez már az, gyerekek! Ez az esti séta.
De nekik az igazi esti séta az, ami minden este, ugyanarra az útvonalra vezet. A megszokott kis kör, amit ha kihagyunk, már borul a világrend. 🙃

Nagy nehezen sikerült őket kicsit elengedni biciklizni, de a legkisebb hamar eltaknyolt – mindkét térde lehorzsolva. Egy anyapuszi persze gyorsan helyrehozta a világot, és már szaladt is hintázni. A nagyok tovább tekertek, és akkor jött a nap varázslata: egy pillangó szállt az egyikük fejére, és ott üldögélt békésen, amíg biciklizett. Egy apró, csendes csoda a nap végén.

És lehet, hogy a légycsapdám ma csődöt mondott, de valahogy mégis úgy érzem, nem volt hiábavaló. Mert miközben azon bosszankodtam, hogy senki nem száll bele, észre sem vettem, hogy mennyi minden más "beszállt" a napomba. Egy lehorzsolt térd, amit gyógyító puszival zártunk le. Egy pillangó, ami emlékeztetett rá, hogy a legszebb dolgok nem hangosak, nem látványosak, csak egyszerűen ott vannak. Ha észrevesszük.

És bár estére fáradtan rogytam le, a nap mégis adta magát. Mert nem tökéletes volt, hanem a miénk. Légyestül, horzsolással, pillangóval. Mindenestül.

---

Tanulság:

Néha a legnagyobb győzelmeket nem a légycsapdákban mérjük, hanem a pillangókban, amik csak úgy maguktól jönnek. És az anyapuszi is még mindig erősebb bármilyen sebtapasznál. 💛

Kérdés:
Nálatok mi volt ma a nap varázspillangója? Egy mosoly? Egy ölelés? Egy perc csend?