Hátha nem vagyok egyedül ebben a káoszban

Szóval… mi ez az egész?

Egy napló? Egy blog? Egy túlélési jelentés három gyerekkel a fedélzeten? Talán mindegyik egy kicsit.

Nem tudom, ki fogja olvasni. Lehet, csak én. Lehet, te. Lehet, egy másik anyuka, aki épp egy fakanalat keres a mosatlan alatt, miközben a gyerek sikít, a kutya bekakil, a leves kifut  és valahol ebben a káoszban próbál emlékezni arra, hogy mikor ivott utoljára meleg kávét.

Nem fogom leírni a nevem. Nem azért, mert titokzatos akarok lenni, hanem mert most nem számít, ki vagyok. Csak annyi, hogy anya vagyok. Néha fáradt. Néha kiborulok. Néha nevetek a sírás helyett. És mostantól írok.

Írok a mindennapokról, a konyhai katasztrófákról, a gyerekek furcsa mondatairól, a kertemről (amit néha a tyúkok jobban élveznek, mint én), és néha arról, milyen nehéz, de mégis mennyire szép ez az egész.

Valahol útközben rájöttem, hogy néha csak ki kell írni magamból a káoszt, különben magába szippant. És talán másnak is segít. Mert ha már egyvalaki elmosolyodik, vagy azt gondolja: „Hű, nálunk is ilyen!”  akkor már nem írtam hiába.

Nem leszek tökéletes. Nem lesz minden nap motiváló idézet. Lesz, hogy csak egy mosatlan hegy tetején ülve pötyögöm be a gondolataimat. Lesz, hogy csak annyit tudok mondani: ma túléltük. És ez is valami.

Ha te is anya vagy ,vagy nagymama, keresztanya, szomszéd néni, vagy csak valaki, aki kíváncsi , gyere, nézz körül. Nem adok tuti recepteket a neveléshez. Csak egy kis szeletet mutatok be a mi zűrzavaros, szerethető valóságunkból.

A blog neve sem véletlen. Napi Káosz. Mert minden nap történik valami. És ha már megtörténik, legalább legyen róla egy jó sztori.

Kérdésem hozzád: Te mit kezdesz a káosszal? Írsz róla? Elneveted? Elbújsz tőle? Vagy csak próbálsz egy kávé mellett túlélni, míg tart a mese?

Akárhogy is… örülök, hogy itt vagy. Tényleg. 💛