Veszekedés után mindig jön az ölelés!

A kiabálás után jön az ölelés

A tegnapi veszekedős, kiabálós napunk után arra gondoltam, ma elmesélem, mi hogyan oldjuk meg az ilyen helyzeteket. Vagyis inkább azt, hogyan próbálom. Mert nálunk sem megy minden zökkenőmentesen, és a tökéletes anyaság nálam is inkább csak este, az elalvás utáni vágyálom.

A középső csajszimmal van mostanában a legtöbb gond. Ő az, aki nem bírja elviselni, ha nemet mondanak neki. Ha valami igazságtalannak tűnik. Vagy csak úgy, minden apróságért, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. És ez nem az a cuki kis hiszti, amikor valaki duzzogva leül a sarokba, karba tett kézzel és morog egy sort. Nem. Ő visít. Ordít. Csapkod. Sír. Ilyenkor bármit próbálok, egyszerűen nem lehet megnyugtatni. A legjobb, amit tehetek, hogy várok. Hagyom, hogy lecsengjen a vihar, hogy kifáradjon. Van, hogy ez egy órát is eltart. És amikor végre csend lesz, odabújik. Megöleljük egymást. És akkor jön a beszélgetés. Megpróbáljuk együtt végiggondolni, mi történt. Mi nem sikerült. Mi fájt. És mindig ott a mondat a végén: „Szeretlek.” És az, hogy „Majd próbáljuk meg újra. Együtt.”

Sokan mondják rá, hogy „középső szindrómás”. Régen nem hittem, hogy ilyen tényleg van, de most már látom. A középső gyerek gyakran úgy érzi, nincs meg az a különleges figyelem, mint amit a nagy kap, aki „már sok mindent tud”, vagy a kicsi, aki „még olyan cuki”. És ő közben csak próbálja megtalálni a helyét. Kiabálással, túlreagálással, vagy azzal, hogy mindig erősebben akarja hallatni a hangját, mint a többiek.Persze mindent elkövetek, hogy ne érezze így!

Az unatkozós pillanatok is veszélyesek nálunk. Amikor kettő épp békésen eljátszik, biztos, hogy a harmadik pont akkor kezd el piszkálódni. Ha nem azzal akar játszani, amit a másik kettő, hát addig húzza őket, amíg biztosan lesz belőle veszekedés. Ilyenkor próbálok neki "feladatot" adni. Valami apró dolgot, amit ő csinálhat. Amitől fontosnak érezheti magát, amiben ő dönthet. Mert néha elég csak ennyi, hogy visszataláljon a többiekhez – és magához is.

És van még valami, ami nálunk mindig működik. Az ölelés. Mert bármilyen hosszúra nyúlik is a nap, bármennyire is elfogy a türelmem, ha kiabálok vagy csak sóhajtok egy nagyot, a kicsi odajön. Szorosan átölel, rám néz, és annyit mond: „Anya, szeretlek.” És abban a pillanatban minden megváltozik. Nem oldódik meg minden, de a szeretet emlékeztet rá, hogy nem baj, ha néha elfáradok. Az ölelése visszahoz abba az anyába, aki lenni szeretnék.

És ha este, amikor már mindenki alszik, visszagondolok a napra – a kiabálásokra, a csapkodásra, a fáradt pillanatokra –, mégis azt érzem, hogy ezek a napok is a szeretetről szólnak. Mert az a gyerek, aki hisztizik, aki kiabál, az valójában azt üzeni: figyelj rám. Láss engem. Szükségem van rád.

És én látom. Még ha néha elfáradok is. Még ha nem mindig úgy reagálok, ahogy szeretném. De újra megpróbálom. Holnap is. Mert az anyaság nem a tökéletességről szól, hanem a jelenlétről. A próbálkozásról. A szeretetről, ami újra meg újra utat talál – sokszor egy ölelésen keresztül.

---

Tanulság: Nem attól vagy jó anya, hogy mindig nyugodt vagy, vagy hogy soha nem emelsz hangot. Hanem attól, hogy utána leülsz, beszélsz, megöleled. Hogy el tudod mondani, hogy fáradt vagy, de mégis szereted. Hogy a gyerekeid tudják: a vihar után mindig jön egy ölelés. És abban minden benne van, amit igazán számít.

És nálatok?

Van olyan pillanat, amikor már csak az ölelés segít?
Te miben találod meg a békét egy nehéz nap uután?

Ti is éreztétek már, hogy egy „Anya, szeretlek” pillanat mindent visszahoz?