Csend percei

Tegnap nem született bejegyzés. Nem azért mert elfelejtettem, vagy mert nem lett volna miről írni, épp ellenkezőleg. Annyi minden történt, hogy az este végén csak lehuppantam, és hagytam, hogy a nap emlékei szép lassan leülepedjenek bennem.

Délelőtt klasszikus szombat a családban volt, takarítás, főzés, mosás, az a fajta rohangálás, amitől estére már csak egy kávéval lehet életben maradni. A lányok persze szívesen segítettek… úgy, ahogy csak gyerekek tudnak segíteni, elpakolták amit nem kellett volna, és belekezdtek mindenbe, amit épp félbehagytam. Közben Apa is hazatért, négy új kismalaccal a karjában. A lányok ujjongva rohantak felé, mintha minimum egy pónilovat hozott volna, nem négy röfögő jövevényt. Volt visítás, boldogság, nagy ölelgetés, de nem Apának, hanem a malacoknak.

Délután anyósom érkezett, és a lányok úgy tapadtak rá mint mágnes a hűtőre. Alig jutott levegőhöz, őszintén csodálom hogy kibírta. Mi pedig Apával este kimozdulhattunk. Két szülinap is várt ránk, és most hogy Mama vigyázott a gyerekekre, gyakorlatilag szabadlábon voltunk. Egy kis időre újra ketten lettünk, nem mint szülők, hanem mint egy pár. Beszélgettünk, nevettünk, nem siettünk sehová. A nap legszebb része pedig az volt, amikor kézenfogva sétáltunk haza a sötét utcákon, csak mi ketten. Mintha egy kis szeletet visszakaptunk volna abból a régi életünkből, ami a gyerekek előtt volt. De most már másképp értékeltük, csendesen, hálásan.

Ma reggel a Mama elvitte kirándulni a lányokat, és hirtelen némaság borult a házra. Egy kicsit idegen is volt. Tudtam, hogy takarítani kéne, de végül csak a felmosásig jutottam. A többi időt Apával összebújva töltöttük, filmet néztünk, lustálkodtunk, csak úgy… léteztünk. Olyan volt mint egy mini nyaralás a nappalinkban. De amikor délután hazaértek a csajok, visszakaptuk a zajt, a zsivajt, a vitákat, a kacagásokat, a ház újra megtelt élettel.

És itt jött az a pillanat, amikor elgondolkodtam.

Miért van az, hogy néha annyira vágyunk a csendre, aztán amikor megkapjuk, mégis hiányzik a hangzavar?

Talán azért mert a csend önmagában nem boldogság, csak lehetőséget ad arra, hogy emlékezzünk, értékeljünk. Ma a csend nem üres volt, hanem tele hálával. Hogy van családom. Hogy van kiért fáradni, van kikre haragudni, van kit ölelni este, és van aki reggel rám ugrik, hogy Anyaaa, éhes vagyok.

Tanulság? Néha engedni kell magunknak a pihenést, a lustálkodást, a semmittevést, és nem bűntudattal, hanem örömmel. Mert ha mi nem töltődünk, akkor hogyan adnánk másoknak?

És a kérdés, amit neked is feltennék
Mikor volt utoljára olyan délelőttöd, amikor nem csináltál semmit… és mégis minden a helyén volt?

Ha tudod a választ, akkor őrizd meg. Ha nem tudod, keress egy ilyen napot. Megérdemled.

💛