Nyaralásból sürgősségi sem maradhat ki
Vér, könnyek – egy nap a Körösvölgyi Állatparktól a sürgősségiig
Azt hittük, ez lesz a tökéletes nap.
Reggel még csak azt éreztük, hogy kiszakadunk a hétköznapokból. Tiszta levegő, fák árnyéka, madárcsicsergés, és három izgatott gyerek, akik egész úton azt találgatták, vajon látunk-e majd farkast. A Körösvölgyi Állatpark nem is okozott csalódást: a gyerekek olyan közelről láthatták a vadon élő állatokat, mint még soha. Az apróság ujjongva mutogatott minden mozgó árnyékra: „Nézd, ott a róka! Meg ott az őz! Ez most igazi?”
Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy ezek azok a pillanatok, amikért érdemes minden pakolás, minden stresszes készülődés, minden mosás és csomagolás. Ilyenkor anyának lenni... valami varázslatos.
Visszafelé már a valóság is beköszöntött: a legkisebbet csúnyán összecsípték a szúnyogok. Ő valamiért mindig duplán reagál a csípésekre ,hatalmas csomók, vörös foltok, dörzsölés. Gyógyszertár, krém, megnyugtatás ,rutinosan, de még mindig szorongva.
A szállásra érve a gyerekek már vetkőztek is, mint akik életük versenyére készülnek: ki ugrik előbb a vízbe! Nevetés, fröcskölés, boldogság. Mi is indultunk a kicsivel, ő meg szaladt utánuk, míg én egy kiesett labdát dobtam vissza a vízbe. Két lépést léptem csak félre… és megtörtént a baj.
A kicsi a medence széléről esett le. A fejét ütötte be. És ahogy az a bizonyos pont sérült , ömlött is a vér.
Egy idegen helyen, ismeretlen környezetben nem mertünk kockáztatni kórházat keresni, azonnal mentőt hívtunk. Amíg megérkeztek, próbáltam egyszerre vigasztalni a vérző kicsit, és a rémült nagyokat , és az ideges Apát.Egy gyors zuhany(mert mind a ketten tiszta véresek lettünk ), egy gyors ölelés, aztán be a mentőbe. Apa rendezte a nagyokat, aztán indult utánunk ,csakhogy másik kórházba vitt minket, mint amit ő hallott. Egy órás különbség a két hely között.
A kórházban kiderült, hogy szerencsére csak egy horzsolás. De pont ott, ahol nagyon vérzik. Bekötözték, ellátták, és hamar elengedtek. Mi közben egy cukrászdában vártunk ,a kicsi addigra már mosolygott, fagyit kért, mintha az egész csak egy kis kaland lett volna.Büszkén mutatta mindenkinek az új "sapkáját" amit a kórházban kapott.
És tudjátok, mi volt a legfurcsább az egészben?
Az előző blogbejegyzésemben még arról írtam, hogyan rohanok két medence között, hogy mindenkire figyeljek. Hogy próbálom kézben tartani a káoszt. Azt hittem, elég az igyekezet. Hogy ha futok, ha figyelek, ha jelen vagyok , akkor nem történhet baj.
De ma úgy éreztem… kevés voltam.
És mégis… ez a nap emlékeztetett rá, hogy nem tudunk mindent kontrollálni. Anyaként hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha elég gyorsan futunk, elég jól figyelünk, akkor megmenthetjük őket minden bajtól. De nem mindig tudjuk.
A gyerekeink nem azt várják tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Hanem hogy ott legyünk, amikor igazán kellünk. Ott, amikor vérzik. Ott, amikor fél. Ott, amikor remegő szájjal kérdezi, hogy baj van-e. És ha ott vagyunk, akkor az elég.
Kérdés Neked is, Kedves Olvasó:
Volt már olyan napod, amikor úgy érezted, mindent megtettél ,de mégis kevés voltál? Mit tanultál belőle?
Oszd meg velem ,talán pont egy másik anyukának segítenél vele. 💬💗
Megjegyzések
Megjegyzés küldése