Túlélő üzemmód

Ma nem volt semmi extra. Vagyis… dehogynem. Az, hogy egyáltalán életben vagyok estére, már önmagában világraszóló teljesítmény!

Egész nap úgy éreztem magam, mint akinek lemerült az elem a hátában, de azért valaki még néha ráütött a „start” gombra. Vonszoltam a testem a lakásban, mint egy zombi, aki tegnap még szuperhősként működött, de ma elfelejtette a köpenyét kimosni.

Nem is terveztem semmit. És be is tartottam! Néha már az is haladás, ha nem próbálunk meg multitaskingolni egy 12 tételes listát egyetlen délelőttbe zsúfolva. Ma elengedtem. Mindent. A port, a morzsát, a nem létező napirendet, a tornyosuló ruhákat. Sőt, még a lelkiismeretemet is fél órára szabadságra küldtem.

Na jó, egyetlen anyás biztonsági intézkedést mégis tettem: reggelre bekészítettem a kenyér és kalács hozzávalóit. Csak hogy ha már ma minden széthullik, legalább holnap reggel a ház illata rendben legyen. Majd reggel csak sütni kell. Ez az anyai ösztön: még a káoszban is előre dolgozunk egy picit.

Délelőtt a gyerekek hozták a formájukat, vagyis az összes hangerőt, amit egy kis test képes produkálni. Ők pörögtek, én forogtam – a konyhában, a nappaliban, a fürdő és a káosz között. Kipróbáltam, milyen érzés úgy dolgozni otthonról, hogy közben egy plüsskutya ül a laptopomon, és valaki folyamatosan kérdezi, hogy hol van a másik papucs. (A válasz: sehol. Vagyis biztosan valahol, csak nem ezen a bolygón.)

Egyszer, egy hirtelen jött ihletből, nekiálltam a gyerekek szekrényét rendbe tenni. Törökülésben ültem a földön, mint egy rendszerető szerzetes, de hamar rájöttem, hogy ez túl nagy falat mára. Végül visszagyűrtem mindent, nagyjából ahogy volt… majd elfeküdtem a földön. Csak úgy. Gondoltam, megpihenek egy kicsit.

Na ezt nem kellett volna mondanom hangosan. Ugyanis a gyerekeim, látva az édesanyjukat a földön fekve, berohantak, és ölelgettek, puszilgattak, hogy „Anya, mi a baj?” Mire én nagy komolyan azt mondtam: „Semmi, csak megnéztem, mi van az ágy alatt.”

Na innentől kezdődött a katasztrófa. Kitúrtak mindent az ágy alól. Minden plüss, kirakó, fél zokni, törött ceruza, régi kifestő és egy fél pár babacipő is előkerült. És kinek kellett mindezeknek új helyet találni? Na ugye.

Munkaügyileg is próbáltam tenni-venni, e-mailezni, szervezni, ötletelni – de valahogy úgy voltam vele, hogy ha a laptop lenne egy könyv, biztosan becsuknám és betenném a polcra a „majd holnap” feliratú szekcióba.

Délután szerencsére jött a megváltás – a gyerekek mehetnékje. Kaptak is gyorsan egy unokatesós programot, én meg egy kis csendet. Na jó, egy nagyon kicsi csendet. De mégis, legalább nem kellett folyamatosan valakihez beszélnem, és a "Maaaanyaaa!" sem visszhangzott percenként a falakról.

Ültem. Csak úgy. Bűntudat nélkül. Nem takarítottam, nem használtam ki a csendet „hasznosan”, csak léteztem. Egy hideg kávéval, amit még reggel főztem, és amit délután négykor találtam meg. Kicsit porosan, de még mindig kávé!

Nem volt rend, nem volt extra ebéd, nem volt mintaanyu-üzemmód. Csak túlélés. De néha erre is szükség van. Mert mi is emberek vagyunk, nem gyerekcsalogató robotok.

És tudod mit? Lehet, hogy ez a nap nem kerül be a "top 10 legemlékezetesebb családi pillanat" közé – de néha pont ezekre van a legnagyobb szükség. Amikor csak létezel, pihegsz, és nem vársz magadtól semmi tökéletest.

Tanulság?
Ha ma nem voltál hős, de kibírtad a napot: az is elég! A világ nem mindig kér tőlünk csodát – néha csak annyit, hogy maradjunk állva, vagy legalább ne dőljünk el az ajtóban.

Veled is van ilyen nap?
Amikor már a föld is kényelmesnek tűnik, és egy szekrényrendezés vége a plüsslavina? Írd meg, hadd tudjam, nem vagyok egyedül!